Bemutatkozó interjú Juhász Emese jogi szakfordító Szoft-taggal

 “a fordító kívülről érkezik…”

2018. február 19.

Vágó Lujza: Mikor és hogyan döntöttél úgy, hogy szakfordító szeretnél lenni?

Juhász Emese: Az ELTE magyar-esztétika-német szakja után pragmatikus döntésként jelentkeztem az egyetem Fordító- és Tolmácsképzőjébe. Az első megbízásaimat az ottani tanáraimtól kaptam, az első könyv egészségügyi menedzsmentről szólt: ugrás a mélyvízbe. A pályám elején – párhuzamosan azzal, hogy fordítani kezdtem egy bécsi ügyvédi iroda mellett működő fordítóiroda budapesti filiáléjában – többnyire ismeretterjesztő irodalmat fordítottam. Nagyjából így kezdődött.

V.L.: Korábban, az egyetem alatt találkoztál már a fordítással?

J.E.: Ó, igen, a kilencvenes években az akkori Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszéken futott egy műfordítási program, ahol a szöveghez közel hajolás, a close reading kínálta szövegértelmezési eszközök teljesen elbűvöltek, a szöveggel való nagyon közvetlen és gyakorlatias molyolás – na ez volt az, amiről úgy éreztem, hogy ezzel érdemes egy életet eltölteni.

V.L.: Ezek után hogyan kerültél kapcsolatba a jogi szakfordítással?

J.E.: A Fordító- és Tolmácsképző elvégzése után elkezdtem dolgozni egy bécsi fordítóirodában, ahol egyébként részmunkaidőben ma is dolgozom. Az egyetemen volt két félév jogi szaknyelv, ami ahhoz éppen elég volt, hogy el tudjak indulni a jogi szakfordításban, de a szakmát – ahogy egyébként szerintem majd’ minden szakmát – menet közben sajátítottam el. Mivel ügyvédek mellett dolgoztam, egyszerre tudtam osztrák és magyar jogászokkal együttműködve fogalmakat és terminológiát tisztázni, ami nagy biztonságérzetet adott a munkámban. Az ügyvédi iroda tevékenysége sokféle jogterületet fed le, így sok jogi szakterülettel volt módom megismerkedni az adójogtól az ingatlan-, a munka- a kártérítési jogon át a nemzetközi magánjogig, az uniós jogig, és szellemi alkotások jogáig – csak hogy néhány példát mondjak –, és abban szerencsében volt részem, hogy egyfajta tudásakkumulációként a saját praxisomban is tudtam folytatni az egyetemen elsajátított párhuzamos szöveg-gyakorlatot. Ráadásul az osztrák fordítóiroda szó szerint mindenféle szakterületen vállal fordítást. És hát ez az életből amúgy is ismerős helyzet, hiszen elég nehéz lenne azt mondani mondjuk egy baleseti jegyzőkönyvénél, hogy eddig jogi, innen orvosi, onnan meg műszaki szöveg, szóval a jogi mellett beletanultam például az orvosi szakszövegek fordításába is.

V.L.: Ez akkor pont ideálisan alakult. Hogyan látod a szakfordítás és a műfordítás viszonyát?

J.E.: Ma Magyarországon a műfordítók kevés kivétellel alapvetően irodalomtörténészek, egyetemi tanárok, kiadói szerkesztők, tehát van egy kvázi polgári szakmájuk, amely mellett műfordításokat is készítenek. Én úgy döntöttem, hogy az én polgári foglalkozásom a szakfordítás lesz, és ebből sok minden következik … Van egyébként a két „műfaj” összevetésére egy hasonlatom: amikor az ember szakfordítást készít, akkor ül egy hang- és fényszigetelt szobában, amikor meg műfordítást, kinyílik a világ és minden fényével és zajával elárasztja az íróasztalt. Teljesen más munkapszichológiai élmény műfordítást készíteni, mint szakfordítást. Már csak azért is, mert egy műfordítónak egyben irodalomtörténésznek, nyelvtörténésznek, kultúrtörténésznek is kell lennie, színesebb spektrumú tudásanyagot mozgat meg műfordítás közben. Ugyanakkor mindkettőhöz jó monotóniatűrési képességre van szükség.

V.L.: Igen, a műfordítás jóval kreatívabb munka…

J.E.: Én úgy gondolom, hogy a szakfordításhoz is rengeteg kreativitásra, nagyon sok nyelvi leleményességre és alapos stílusismeretekre szükség van, hogy ne ragadjunk bele egy szakma merev bikkfanyelvébe. A jogi nyelv tipikusan ilyen, de ha marketingszövegeket látok, ugyanez az élményem, és orvosi szövegeknél is. Minden szakma egy megszokott fogalomkészlettel dolgozik, és azok, akik a szakmát művelik, nem is látnak ki belőle, a fordító pedig általában kívülről érkezik, ezért neki módja van egy kicsit fellazítani a szaknyelvet az anyanyelv vagy a célnyelv egyéb sajátosságaival. Szerintem a szakfordítónak a szakterületeitől függetlenül is gondoznia kell(ene) a nyelvét – elsősorban például szépirodalmat olvasni minden munkanyelvén, hogy ne ragadjon meg a rutinszerűen alkalmazott bevált kifejezéseknél, fordulatoknál, hogy legyen a szaknyelv mögött egy folyamatosan karbantartott, tágabb szemléletű reflexiós bázis. Ez nekem olyannyira a vesszőparipám, hogy meseolvasáskor a három és fél éves kisfiamnak is kommentálni szoktam időnként a szöveget, és nagyon büszke voltam nemrégiben, amikor egy helyütt maga is javított a felolvasott szövegen.

V.L.: Mit szeretsz a szabadúszó létformában, és mint fordítóirodai fordító, milyen különbségeket tapasztalsz a két működésmód között?

J.E.: Én a szervezést kevésbé kedvelem (nevet), az a tipikus bölcsész vagyok, aki megkap egy szöveget és azt feldolgozza. De hát a fordításhoz egy csomó járulékos feladat is társul, és abban a kis fordítóirodában, ahol dolgozom, mindenki mindent csinál az ajánlatadástól a számlázásig, tehát egyszerre vagyunk projektmenedzserek is, tartjuk a kapcsolatot az ügyfelekkel, sat. A szabadúszó létemre is tulajdonképpen ugyanez vonatkozik, és bizony örülök, amikor a munkafolyamat ott tart, hogy leülhetek a szöveggel dolgozni, és élvezem addig a pillanatig, amíg befejeződik, és még azt a kellemes munkafázist, hogy számlákat kell kiállítani, és már tulajdonképpen jön be a munka eredménye, sem szeretem annyira, mint közvetlenül magát a fordítást.

V.L.: Milyen hosszabb lélegzetű munkán dolgozol / dolgoztál mostanában?

J.E.: Az utóbbi időben úgy alakult, hogy sok képzőművészeti témájú írást fordítottam, múzeumelméleti szöveget, kiállítási katalógusokat. A művészeti szövegek fordítása pedig megint másfajta felkészültséget kíván: a vizuális élmény nélkül lehetetlen fordítani, és képzőművészeti alkotásokkal foglalkozni nagyon üdítő kognitív élmény.

Az interjút készítette: Vágó Lujza

A szöveget gondozta: Beták Patrícia

Fotó: Bálványos Levente